2017. szeptember 21., csütörtök

Mi volt? Hogy volt?

Sziasztok!

Nagyon régen nem írtam már és még régebben volt, mikor tiszta szívből minden görcs mentesen lettem volna ezen a felületen. Mondanám, hogy sok volt a dolgom a költözéssel, munkával utazással, de az igazság az, hogy mióta újraindítottam a blogolást és megszületett az új oldal, valahogy nem éreztem már magam otthon ebben a dologban.  Az egész nagyon komor túl merev és komoly ahhoz a stílushoz, amit én képviselek. Szerettem volna hinni, hogy ez a komoly ember vagyok, hiszen mindig is annak tartottam magam, de ez még nekem is túl sok lett, úgyhogy ezt a közeljövőben szeretném orvosolni, hátha akkor nagyobb kedvvel ülök le írni.

De mivel is foglalkoztam eddig. Nos leginkább munkával. Mikor elindítottam a blogot még nagyon az elején tartottam a karrieremnek és azóta szakmai és szellemi (meg persze némi súlybeli) változáson mentem keresztül. Ahogy haladok a munkámmal előre, úgy kaptam önbizalmat és kezdtem magamat is elfogadni olyannak, amilyen. Nagyon sokat tanulok, hogy haladjak előre és lassan a munkám igazi szenvedéllyé vált számomra. Szeretem csinálni, egy egészen jó csapatban dolgozom, akik már-már elfogadtak "főnöknek". Szeretem, hogy minden nap van valami kihívás és ha nem is sikerül megoldani, de abból is tanultam és a következő alkalommal jobban megy majd.

Aztán említettem a költözést is. Most már negyedik hónapja lakunk az új lakásban, amit azért már méltán lehet otthonnak hívni. Bár mi kezdetben a régit is nagyon szerettük, de aztán mikor ebbe beköltöztünk, döbbentünk csak rá, hogy mennyire aprócska lakásról is volt szó. A mostani sem egy két szintes, hat szobás palota, de ez egyelőre megteszi. Néha jó volna még egy szoba, hogy kicsit kevésbé legyen minden ennyire egy helyen, de már nem kell megvárnunk egymást, míg felöltözik a másik, mert lazán ketten is elférünk. Még kezdetben nehéz volt elfogadni, mert a régi lakást tartottuk az otthonunknak ezt pedig csak egy helyet ahol vagyunk, de nagyon boldogok voltunk és hamar megszoktuk az új környezetet.

Mikor hazautaztunk Magyarországra, már erősen hiányzott a mi kis "otthonunk". Hogy hol is az otthon, az már eléggé zavaros dolog. Az ország, a város ahol születtem és éltem életem nagy részében már valahogy furcsán idegennek hatott, minden régi barátom valahogy más volt, mintha már nem illettem volna oda. Bár az angliai életem során nem először mentem haza, de most éreztem ezt igazán. Talán a belső változások miatt, hiszen nem ez a nő voltam, aki most vagyok. Egy ijedt kislány voltam, aki azt sem tudta, micsoda erő van benne. Igen, tudom, ez most, hogyan hangzik, de én igen is büszke vagyok arra, amit véghez vittem, hogy onnan ahol elkezdtem, idáig jutottam. Büszke vagyok arra, hogy ma már ki merek állni a saját véleményem ellen, hogy merek vitába szállni és nemet mondani. Az akkori önmagam csak azt hitte, hogy erős, mert elviselt mindent, rengeteg megaláztatást és bántást, de a mostani, már inkább visszaüt, mintsem céltáblaként álljon. Bár mindig szerettem volna úgy viselkedni, mint ahogyan most, de soha nem mertem. De ez egy másik történet.
Az otthon töltött egy hét jól telt és nagyon nehezen tudtam rávenni magam az indulásra. Viszont volt még egy hetem pihenni. Ez alatt ürítettem ki úgy a gondolataimat, hogy már nem idegeskedtem, nem érdekelt a munka és úgy semmi sem.

Mikor visszajöttünk és elkezdtem dolgozni, azonnal szembetűnt a változás. Már nem görcsöltem, hogy mi lesz, már nem idegesített, hogy bár a legrégebbi barista vagyok a csapatban mégis nekem kell mosogatnom, már nem zavart, ha éppen nem az én vezetésem alatt ment a műszak és valami nem stimmelt. Mindenki oldja meg szépen a saját dolgait. Bár nem esett jól megint hajnalban kelni,túlságosan nem lepett, meg, hogy reggeles műszakba osztottak be és teljesen szívből tudtam mosolyogni az emberekre. Kipihentem magam. Azt hiszem, most itt volna az ideje, hogy a blogot is írjam egy kicsit...

xoxo
Ivett

2017. június 23., péntek

Amit látsz és a valóság

Sziasztok!

Mióta az eszemet tudom, mindig is maximalista voltam. Mindig igyekeztem a legtöbbet kihozni magamból és még ha fáradt is voltam, jó képet vágni hozzá. Így aztán sokak szemét szúrta az én "tökéletes életem". Ott voltam tizenhét tizennyolc évesen a legjobb tanulók között, sok baráttal és egy hobbival, aminek köszönhetően sokat utaztam és nagyon jól szórakoztam.

De mi volt a valóság? Ahhoz, hogy ilyen jól tanuljak bizony sokszor a zenekari próbák szünetében  pótoltam a tanulást, miután az életem felét a zeneiskolában töltöttem. Imádtam zenélni, és még ma is ezt tenném ha lehetne, de rengeteg időmet lefoglalta, gyakorlatilag nekem a hétköznapjaim abból álltak, hogy hazafutottam a suliból, majd ledobtam a cuccaimat, ha volt időm, ettem egy keveset, majd siettem a zeneiskolába és sokszor késő estig ott voltam, vagy volt időm hazamenni, kicsit tanulni, majd a maradék tanulnivalóval siettem vissza a próbára. A barátok nagy része pedig inkább csak ismerős. volt. 

Az emberek gyakorta hisznek annak, ami nem vagyok. Törekszem, hogy mindig a legjobb legyek, de őszintén szólva időnként nagyon fárasztó. Azóta felnőve már tudom, hogy míg az iskolában úgy beszéltek a hátam mögött, hogy azt sokszor nem hallottam, felnőttként inkább úgy, hogy biztosan halljam.
Ahogy munkába indulok és amit érzek

Amúgy is abban a szektorban dolgozom, ahol mindig mosolyogni kell, ahol nem lehetsz soha fáradt, ahol soha nem lehet semmi bajod, de erre még rátesz egy lapáttal, hogy a maximalizmusomnak köszönhetően nem állok meg egy helyben, mindig törekszem felfelé. Lassan haladok a lépcsőn, de ma már elértem azt, hogy nyugodtan büszke lehessek magamra. Mégis mindenki azt látja csak, hogy ez a lány nem csinált semmit mégis főnököt csináltak belőle. Egyszer szó szerint megkaptam, hogy én nem csinálok semmit csak állok ott és dirigálok. Ezt persze nem nekem mondta, mert ahhoz nem volt elég bátor, de konkrétan a kolléganőm olyan hangosan ordibálta, hogy nehéz lett volna nem meghallani. Persze mikor rákérdeztem, hogy esetleg velem van-e baj, akkor kamuzott egy nagyot.

De mi is volt az a semmi amit csináltam. Ha reggel én kezdek, van durván két órám rá, hogy kinyissam a kasszákat, amiket ellenőrizni kell, majd mindent ellenőrizni, elhárítani az esetleges hibákat, mindent feltölteni az ember áradat előtt. Majd összekapni az addigra teljesen elkanászodott csapatot. Miután aki általában hétköznap reggel van, egészen más a van, nekem elég nehézkesen megy a dolog, mert akármit mondok, az vagy félig készül el, vagy jön a panasz áradat, hogy miért vagyok ilyen diktátor. Őszintén nem szoktam sokat kérni, csak, hogy amíg más dolgom van, addig szolgálják már ki a vendégeket, utána meg valaki időnként nézze már meg, hogy van-e még hova leülni és mosson már el egy pár poharat, hogy utána is legyen mibe felszolgálni. De valamiért azt hiszik, hogy a poharak maguktól elvándorolnak a mosogatóba, elmossák magukat és vissza is jönnek hozzánk vagy azt, hogy gyakorlatilag ez is a műszak vezető dolga. Ha megkérem őket, hogy takarítsanak, elmosnak egy-két poharat és ha meglátnak egy vendéget, hárman futnak, hogy kiszolgálják. Aztán míg egy kiszolgál, a másik kettő mintha kiürült volna az agya, elvakarózik a pult mögött nem törődve vele, hogy halmokban áll a mosatlan. De hogy mindenért én legyek a felelős, napközben háromszor feltöltsek, figyeljek a vendégek panaszaira, fussak, ha valamit elszúrnak, telefonálgassak feleslegesen, ha nem jönnek munkába és még takarítani is mindig én takarítsak, az már sok. Nem arról van szó. megcsinálom. De hogy senkinek eszébe nem jut odajönni, hogy, akkor mosogatok én talán te is csináld már a könnyebb részét azt már nem. 

És mindebből mi látszik? Ha kemény vagyok, akkor szar főnök vagyok, ha meg inkább megcsinálom a dolgokat magam, akkor a főnököm cseszeget. Szóval, ha a képek alapján amit látsz, az életem tökéletes, akkor gondolj az éjszakákra, amiket forgolódva töltöttem álmatlanul, vagy arra, mikor éppen a "NAGY SEMMIT" csinálom. 

Mind törekszünk a legjobbat kihozni magunkból és a legszebb oldalunkat mutatni. De amit látsz, az sokszor nem a valóság.

Ti mit gondoltok erről?

További szép napot!

2017. június 21., szerda

Tengerparti parti körmök

Sziasztok!

Mikor eldöntöttük, hogy ha már mindketten egyszerre vagyunk szabadnapon, elmegyünk a tengerre, tudtam, hogy ez az a téma, ami megéri körmökön is feldolgozni. A kidolgozás viszont már nem ment olyan könnyen. 

Először egy kék manit akartam, tekintve, hogy kék fürdőruhám van, de a nyári kánikula magától értetődően magával vonzotta a narancsos, korallos színt arannyal párosítva. Ez a L'oreal Cherry macaron árnyalat már amúgy is régi nagy kedvencem, de ez a kombó abszolút a nyár számomra. Innen már csak a kis virágminta hiányzott. Ez leginkább az ihlettelenségemnek köszönhető, hiszen egyáltalán nem illik a témához.

De végül is ez lett belőle:




Nektek mi a kedvenc nyári színetek?

További szép napot!

2017. június 16., péntek

Pasztel nyári körmök

Sziasztok!

Megint elrobogott az idő mellettem, de azért még nem tűntem el teljesen. Mivel éjszakás műszak után általában semmihez nincs kedvem, elég nagy eredménynek fogom fel, hogy mégis megpróbáltam ma valamit és kilakkoztam a körmeimet. 
Az igazság az, hogy itt iszonyat a meleg, így vágyom egy kis strandolásra, de szokásosan, mire mindkettőnknek ideje lesz, majd az idő változik meg. Így ki kellett találnom valamit, ami erre emlékeztet. Eleinte ezt egy sellős mintának gondoltam ki, de végül még a selyempor sem segített rajta, egy kissé kusza vonal halmaz lett, ami inkább a nyáron annyira hájpolt mintára emlékeztet.





Ti mit gondoltok?

További szép napot!

2017. június 5., hétfő

Az én hajszínzsős sztorim - L'oreal colorista washout teszt

Sziasztok!

Természetes barna hajúként Sosem volt könnyű.  Már tiniként elgonolkodtam a hajfestésen de valahgy mindig lebeszéltem magam. Nem akartam tönkretenni az eredeti barna hajamat, hiszen bármennyire is unalmas, nagyon jól passzolt hozzám. Emlékszem, egyszer anyukám szilveszterre vett hajszínező sprayt. Alig vártam, hogy lila tincseket varázsoljon nekem, de a festék egyszerűen nem fogta meg a hajam. Dühös voltam. Azt hiszem, akkor mondtam le róla, hogy szőkítés nélkül nekem szines hajam legyen.

Ezzel az emlékkel le is zárhattam volna a dolgot, de az utolsó gimis napjaimon mégis meg akartam mutatni, hogy ki is az a lány, aki ott bujkált évelkig bennem, így megkíséreltem újra a spray formátumú hajfestést. Sikerrel. Emlékszem, teljesen be voltam zsongva, hiszen bár nem kaptam kék vagy rózsaszín festéket, amit eredetileg akartam, de a zöld tincseimmel is nagyon boldog voltam. Ez valami más volt. Már nem éreztem unalmasnak a hajszínemet.

Persze ez egyetlen hajmosésig tartott és úgy összeragaszotta a tincseimet, hogy alig vártam, hogy kimoshassam.

Aztán megbékéltem a hajammal, ahogy felnőttem, már tudtam, hogy eszem ágában sincs tönkretenni a hajamat, inkább akkor maradok barna. Egészen addig, amíg meg nem ismertem a L'oreal colorista washout nevű hajszínezőjét. A L'oreal ezuttal gondolt a sötétebb hajú lányokra is, így amikor a polcokon megláttam, nem sokat gondolkodtam, hogy belevágok.


Már a színválasztás sem volt egyszerű, mert valamiért nagyon a türkíz felé húzott a szívem, de végül a burgundira esett a választásom.

Természetesen otthon azonnal nekiláttam a műveletnek, miután háromszor utánanéztem, hogy pontosan hogyan is kell ezt csinálni. Anyukám haját rendes hajfestékkel sokszor készítettem el, de így is nagyon izgatott voltam, hogy mindent jól csináljak.

Elsőnek így is sikerült elrontanom, hiszen azt írták, hogy addig kell vízzel öblíteni, míg valamennyi szín is jön ki. Hát ez nem nagyon sikerült. Sokáig jött a szín és egyszerűen úgy tűnt, hogy nem akar kimosódni, így átmostam egy adag samponnal.

A végeredmény egy nagyon lágy, alig látszódó lilás szín lett, ami igazán csak akkor volt látható, ha úgy esett rá fény. Na, ez kevés volt. Másodszorra már mindent úgy csináltam, ahogy kellett és akkor már elégedett voltam.


Nem lett olyan vibráló intenzív színe, de ez a dobozon is olvasható. Szőkítés nélkül ez a legtöbb, amit én ki tudtam hozni ebből a színből. Minden esetre már ez is nagyon belelkesített, így tuti, hogy még pár színt ki fogok próbálni. 



De hogy mondjak magáról a termékről is valamit. Hét font körül volt egy doboz festék, tehát körülbelül 4000 forint, ami nekem teljesen megérte, hiszen, teljességgel tartja, amit ígért. A két hetet nekem simán kibírta, Éppen ma festettem újra, a tizenhetedik napon. A reggeli hajmosás után már csak nagyon halványan észelelhető volt, de előtte még a megfelelő fényviszonyban láttam. Nem festettem be az egész hajam, csak az alsó réteget, valamint egy két tincset fent, így egy tubust három alkalommal használtam fel, amire azt kell mondjam, elég gazdaságos. Engem mindenképpen meggyőzött.

Ti próbáltátok már? Hogy viszonyultok a színes hajakhoz?

További szép napot!
Ivett


2017. május 26., péntek

Ilyen a magyar, ha senki nem hallja?

Sziasztok!

Általában a megjelenésükről meg tudom ítélni az emberek nemzetiségét, de azért mindig fel-felkapom a fejem ha magyar szó üti meg a fülem. Nem vagyok az a fajta, aki ezen meglepődik, hiszen tudom, hogy rengeteg honfitársam él a szigetországban. Sokukkal naponta találkozom, mégis sokáig azt sem tudtam, hogy azok, míg egyszer véletlenül meg nem hallottam a saját anyanyelvemet a szájukból. Sokan rólam sem tudják, hiszen itt az angol nyelvet használjuk, így akár hosszó ideig is eléldegélhetünk egymás mellett anélkül, hogy tudnánk egymásról honnan érkeztünk. Ha nem vagy szoros kapcsolatban valakivel, ha csak futólag látsz valakit akár naponta, nincs időd beszélgetni, megismerni, így biztos nem az lesz az első kérdésed, hogy "hova valósi is vagy?". 

A magyarok nem éppen feltűnő jelenségnek számítanak Angliában. A többségük beintegrálódott és aki nem, az csendben meghúzva magát segítséget kér. Kevésbé látni, hogy egy magyar kézzel-lábbal mutogatva magyaráz valamit. Ha nem megy, inkább rábízza magát valakire, aki tudja. Persze vannak kivételek. Egy ilyen történetet szeretnék veletek ma megosztani. 
Bevásárlásból mentünk haza a párommal. Úriember lévén nem engedte, hogy sokat cipeljek, így neki javában jutott súly. Jött a vonat, így kénytelenek voltunk a vasúti sorompónál várakozni. Egy ideje már hallottuk, hogy két srác elég jól érzi magát mögöttünk, hiszen már két vonat elment, de a sorompó még zárva volt. Egyszer azonban észrevettük, hogy értjük, mit beszélnek. Magyarul mondták a magukét... rólunk. A szavaikból sütött a lenézés. "Nézdd, már szegény csávó sem hiszi el. Nézd meg hogy feszít. Az a póló is milyen már!" Az utóbbit még elmondták párszor. Láttam, hogy a páromnak nem esett jól. Ő kedvesen hátraszolt, hogy talán halkabban kellene. A srácok csak annyit válaszoltak, hogy úgyse érti senki. De a baj, hogy akinek szánták, értette. Hallottam, hogy utána a srác annyit mondott a másiknak, hogy hát így jártam, mi van abban. 
Kicsit elgondolkodtatott ez az egész. Tényleg igy, ilyen hangerővel és hangnemben kell beszélni valakiről, mert nem úgysem érti? Mi is sokkal szabadabban beszélünk egymás között az utcán, ökörködünk egymás között, ha elmegyünk valahova, de soha nem szólunk le senkit. Esetleg a párom szokta példaként mutogatni egy-egy andol hölgyet, hogy na, látod ő kövér, nem te. De ezt már halkabban. Mert nem az a célja, hogy a nőt megbántsa, hanem, hogy engem megvígasztaljon. De felfogni nem tudom, hogy lehet valaki olyan ostoba, hogy  úgy gondolja, hogy úgysem érti senki. A város, ahol lakunk elég magas magyar lélekszámmal rendelkezik. Mégis valaki ilyen hangosan beszél valakiről. Belegondoltam, hogy gyakorlatilag helyettük is szégyeltem magam. Ha máshol is ezzel a mentalitással jelennek meg, el tudom képzelni, hogy mit gondolhatnak az itteniek a magyarokról. Akarok én így egyáltalán magyar lenni? Megvannak a sztereotípiák, de mindenki egy nemzetet általában a népéről ítél meg. Ha valaki egy bohókás lengyel lánnyal találkozik először, ezt fogja gondolni róluk, ha egy bunkó, okoskodó románnal, hát azt fogja hinni, hogy minden román ilyen. És ha egy uninteligens magyarral találkozik először. Azt fogja gondolni, hogy a magyarok mind ostobák. Pedig én nem tartom magam annak. 

Nem mindenki szereti a magyarokat. Sajnos ezt tapasztaltam már. Az előző munkahelyemen is ebből adódott az egyik legnagyobb problémám. A mostani helyen is van, aki azért nem bír, mert magyar vagyok, de szerencsére legnagyobb számban ha kiderül a származásom is kedvesen fogadnak. A kávézóban is ha van idejük az embereknek, rákérdeznek, honnan valósi vagyok, mert hallják, ahogy beszélek, hogy ez valami más, de általában a legtöbbjük ha nem is járt már Magyarországon, de tudják merre van. 
Sokan ítélnek meg sztereotípia alapján. Itt pedig mind azok vagyunk, amit az itteniek hisznek rólunk. Éppen ezért én igyekszem a legjobb oldalamat mutatni, hiszen akármilyen is az, én az otthonomat képviselem itt. Büszkének kell lennem a magyarságomra! Nem hinném, hogy ilyen "senkiháziaknak" el kellene ezt venniük tőlem.

Ti mit gondoltok erről az egészről?

További szép napot!

2017. május 15., hétfő

"Tavaszi ébredés" körmök

Sziasztok!

Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltak kilakkozva a körmeim az elmúlt fél évben. Míg régen az életem szerves részét képezték a körömlakkok, addig most a munkahelyi szabályok értelmében munkaidőben nem viselhetek sem körömlakkot, sem géllakot vagy műkörmöt. Az elején még próbálgattam a szabadnapjaimon lakkozni, de őszintén elég fárasztó, hogy csak azért kifessem, hogy este vagy jobb esetben másnap este lemossam. Így szépen lassan elmaradtak a színes körmök az életemből.

De most gondoltam egyet és úgy éreztem, hogy most csak kezdek valamit ezekkel a kis vackokkal, amik egykoron mindenféle csillámos színekben pompáztak. Eléggé berozsdásodtam már, így mindenképpen valami egyszerűen kivitelezhető dolgot szerettem volna, így esett a választásom egy vizes matricára és egy lágy kissé piszkos rózsaszín érnyalatra.


Nem feltétlenűl életem munkája, de a hosszú kihagyás után ez most a maximum, amit ilyen minőségben produkálni tudok. Ezért is neveztem el tavaszi ébredésnek. 


Őszintén meg voltam lepve, hogy nem volt még a könyököm is színes a művelet során, de nem akartam semmiképpen valami nagyon kreatív kézzel készűlt mintát, kezdetnek ez a díszítés is megteszi. 

Egyébként is nagyon szeretem a vizes matricákat, mert nagyon könnyű a használatuk és a folyamat is nagyon hamar végbevihető.


Most, hogy így újra színesben nyomulnak a körmeim, azt kell mondjam, hiányzott. Bízom benne, hogy többször is lesz lehetőségem, kedvem, erőm és energiám, hogy alkossak valamit. Régen gyakorlatilag erre épült a blogom, de aztán elkezdődött bennem egy belső nyomás, hogy csinálnom kell valamit, hogy bloggerként mindig újat kell mutatnom és ez szépen lassan kényszerrá alakult bennem, amitől egyáltalán nem élveztem már csinálni. De remélhetőleg ez megváltozik.



Mit gondoltok? Ti használtok vizes matricát? 


További szép napot!